Mindnyájan játékot játszunk

Ülünk egy nagy kirakós előtt, bámuljuk az elénk tett képet, és próbáljuk kitalálni, hogyan is függenek össze a részletek. Van-e ennek egyáltalán értelme?

Én sosem élveztem a kirakósokat, azokat a fránya puzzle-okat. Azt hiszem, ma értettem meg, miért is van ez így. Utálom, hogy megmondják, mit kell játszanom. Értsd jól: mi az a kép, aminek meg kell találnom a részleteit, és szépen kirakosgatni, pont úgy, ahogy azt valaki más feladatnak szánta. Vagy esetleg már ő is kapta.

(Széljegyzet: ha felvetődne a kérdés, hogy „ki mondja meg?”… akinek hagyod. Anyád, apád, a főnököd, a csajod, a pasid, az ellenséged, a tévé, a politika, a társadalmi elvárások, a félelmeid, a vágyaid. És így tovább.)

Erről az egész kirakósdiról eszembe jut az a cuki kacsa kép, ami édesapám üzletében lógott, és gyerekkoromtól kezdve mindig figyeltem. Bár még nem értettem, mégis cinkosan kacsingattam felé. A felirat így szólt:

„Muszáj nekem dolgozni? Pont nekem? Pont ma? Pont itt? És szinte ingyen?”

Első értelmében ez csak egy vicces, anti-sztahanovista móka. De valójában több ennél. A valódi kérdések inkább így hangzanak: muszáj nekem pont azt csinálnom, amit ők akarnak? Pont akkor, amikor ők akarják? Pont ott, ahol szerintük jó? Ráadásul úgy, hogy ebből én szinte semmit nem tanulok?

Rádöbbenni arra, hogy valaki más – vagy többek által összerakott – játékát nézzük, már eleve nagy feladat. Bevallani önmagunknak, hogy mi mást, máshogy, máskor, mással szeretnénk játszani – vagy mindezt együtt –, ahhoz viszont eszeveszett bátorság kell.

Íme a valódi játékszabályok:

nézz rá minden egyes darabra, és kérdezd meg magadtól minden mozzanatodnál: én akarom? én ezt akarom? tényleg én vagyok az, aki ezt így akarja?…vagy csak a mélyből, visszhangszerűen berezonáló lidércek hangjai szólnak?

Jó játék lesz.

Egyszemélyes.

KITartás!