Ülünk egy nagy kirakós előtt, bámuljuk az elénk tett képet, és próbáljuk kitalálni, hogyan is függenek össze a részletek. Van-e ennek egyáltalán értelme?

Én sosem élveztem a kirakósokat, azokat a fránya puzzle-okat. Azt hiszem, ma értettem meg, miért is van ez így. Utálom, hogy megmondják, mit kell játszanom. Értsd jól: mi az a kép, aminek meg kell találnom a részleteit, és szépen kirakosgatni, pont úgy, ahogy azt valaki más feladatnak szánta. Vagy esetleg már ő is kapta.

(Széljegyzet: ha felvetődne a kérdés, hogy „ki mondja meg?”… akinek hagyod. Anyád, apád, a főnököd, a csajod, a pasid, az ellenséged, a tévé, a politika, a társadalmi elvárások, a félelmeid, a vágyaid. És így tovább.)

Erről az egész kirakósdiról eszembe jut az a cuki kacsa kép, ami édesapám üzletében lógott, és gyerekkoromtól kezdve mindig figyeltem. Bár még nem értettem, mégis cinkosan kacsingattam felé. A felirat így szólt:

„Muszáj nekem dolgozni? Pont nekem? Pont ma? Pont itt? És szinte ingyen?”

Első értelmében ez csak egy vicces, anti-sztahanovista móka. De valójában több ennél. A valódi kérdések inkább így hangzanak: muszáj nekem pont azt csinálnom, amit ők akarnak? Pont akkor, amikor ők akarják? Pont ott, ahol szerintük jó? Ráadásul úgy, hogy ebből én szinte semmit nem tanulok?

Rádöbbenni arra, hogy valaki más – vagy többek által összerakott – játékát nézzük, már eleve nagy feladat. Bevallani önmagunknak, hogy mi mást, máshogy, máskor, mással szeretnénk játszani – vagy mindezt együtt –, ahhoz viszont eszeveszett bátorság kell.

Íme a valódi játékszabályok:

nézz rá minden egyes darabra, és kérdezd meg magadtól minden mozzanatodnál: én akarom? én ezt akarom? tényleg én vagyok az, aki ezt így akarja?…vagy csak a mélyből, visszhangszerűen berezonáló lidércek hangjai szólnak?

Jó játék lesz.

Egyszemélyes.

KITartás!

Mennyire lélekbe markóló és egyben felszabadító ez a tény. Az adósság kifizetődik, a jutalom megérkezik, a hamisak igazzá válnak?

A jelen csak akkor van, amikor az elmúlás is mellette toporog. A vég, a vége mindig mindennek.

Rádöbbeni, arra, hogy ez a két jelenség csak együtt létezik felszabadító, mi több megszabadító. De elég egyetlen pillanatra elveszíteni ennek a tudatát és máris könnyedén eluralkodik rajtunk a változás és veszteség lélekbe markoló állapota.

„Olyan gyorsan változik minden”, „olyan gyorsan telik az idő”. Tényleg ennyire felfoghatóan gyors a változás, hogy alig tudunk vele lépést tartani, vagy csak könnyedén elfelejtjük, hogy miért is kezdünk el sétálni…

Márpedig, ha valami felé sétálunk, az maga a változás – az első levegővétel, a lépés, az út minden részlete. Ha „mindennek meg van az ideje” miért akarjuk rosszként vagy jóként kategorizálni ezeket az időket, nyerünk vele bármit is? Értelmetlen rövid és hosszú, fájdalmas és könnyű változásról beszélni, csak sétálni kell vele.

És azzal, hogy elkezdődött, már vége is van.

Valahányszor használunk – a szó legtágabb értelmében – valamit, szinte minden alkalommal sok óra munkát, örömöt, boldogságot, kínt, szakértelmet, gondolatokat, érzéseket veszünk kézbe, veszünk meg, nézünk, tapasztalunk, ajándékozunk.

Mi lenne, ha minden termékre, művészeti tárgyra, előadásjegyre, minden tananyagra rá lenne írva apró betűvel, hogy „fogyasztása a jelenlegi formájában csak a létrehozója vagy létrehozóinak minden küzdelme és átélése után illetendő ítélkező kritikával”?

Minden emberi teljesítmény mögött áll egy történet, ezernyi részlettel. Hajnalok bágyadt ébredése, hogy elinduljon a busz, bátorság, hogy elhangozzon egy szó. Kitartás, hogy elkészüljön az étel. Könnyek és belső munka, hogy megszülessen a mű. Önfeláldozás, hogy másoknak könnyebb legyen. Mély önmunka, hogy a mozgás tartalommal megtöltött tánccá váljon. És még hosszan lehetne sorolni.

Vajon hol hagytuk el az együttérző figyelmünket? Mikor felejtődött el, hogy mindenki küzd valamivel? Gyakran pont azzal, amit csinál. Azzal, ami kívülről, nekünk megfigyelőknek, már csak egy kész termék.

Valóban, ez a kész termékek kora. Legalábbis úgy hisszük.

Könnyen elfelejtjük, hogy nincsenek igazán befejezett dolgok, és semmi sem létezik önmagáért.

A történetek mögött húzódó emberi küzdelmek ott vannak mindenben. És mi is hordozunk magunkban ebből.

Kész termékekben meglátni mindezt, talán az egyik legnagyobb emberi feladat. Nem csak a „készt” látni, hanem azt, ami mögötte van: a történetet, az embert.

Egy friss alma, egy felépült ház, egy megindító vers, az eltáncolt három perc, az átadott tudás, a ma is közlekedő villamos – mind-mind történetek sora. Bátorságé, munkáé, küzdelemé.

Mégis, mintha összekevertük volna a kettőt. Folyamatosan ítélkezünk, dobozolunk, analizálunk, rendszerezünk. Azt hisszük, ha gondolkodunk, akkor élünk. Pedig sokszor csak átgondolás nélkül gondolkodunk.

Mi lenne, ha egyszerűen csak léteznénk? A jó és rossz állandó megítélése nélkül. Ha nem kellene minden pillanatot minősíteni, eldönteni, hova tartozik, mennyit ér, mire jó, kinek tetszik, milyen célt szolgál, elég jó lesz e és így tovább.

Hol húzódik a határ a puszta létezés és a folyamatos analizálás között? Talán ott, ahol a sürgős elintéznivalók, a megkreált elfoglaltságok, az elhalasztott ügyek pótlása, a rohanás a busz után, a mérgelődés a dugóban, a fontosnak vélt haszontalan dolgok már nem élveznek automatikus elsőbbséget. Ahol nem minden azonnal reagálást, állásfoglalást, véleményt vagyis rögtönítélő evidenciát kíván.

Létezhet olyan állapot, ahol nem szétválasztunk, hanem ítélkezésmentességgel egyesítünk. Ahol a gondolkodás nem kettévág igazra és hamisra, hanem összerendez és ahol a jó és rossz ítélete nem irányít mindent.

Könnyedén lenyűgözve lenni az élettől: nem csak pörgetni a mindennapokat, letudni, túlélni őket, hanem figyelve jelen lenni bennük.

Pusztán létezni nem silány és nem lusta, végképp nem nemtörődöm. Mégis gyakran így bélyegezzük meg, mert az elfoglaltság biztonságos: mérhető, látható, elismerhető, értékelhető (mások által is). Az élés nem mindig az, és ha képesek vagyunk az ítéleteink reflex-szerű működését megállítani, és merni élni azt, ami bennünk valóban KITeljesítő, talán közelebb kerülünk a saját utunkhoz is.

Lehet, hogy kétségbeejtő, de be kell látnunk, hogy csakis a mi felelősségünk, hogy rátaláljunk arra, hogyan éljünk — és ne csak elfoglaltak legyünk.

Mert a kettő nem ugyanaz.

Ez a város tele van fülledtséggel, harapható levegővel. A fák közül kandikáló sugarak is máshogy érik az arcodat és a bőrödön érzed a soha meg nem szűnő fuvallatocskák simogatását. Mintha mindig veled lenne valaki, mintha soha nem lennél egyedül. Mintha minden fal, minden szín, minden park és minden pillanat egy emléket idézne. Emlékeket, amiket nem is tudod, hogy megéltél. Érzéseket, amiket nem is tudod, hogy már éreztél. Minden meg van töltve. Mindennek szelleme van, tudata, teljesen értelem nélkül.

Ahol lehet étteremben enni még éjfélkor, minden sarkon van egy kiosco, alig találsz szemetest az utcán, tudod, hogy egy szempillantás alatt megváltozhat a táj, és ahol egész éjjel ki van világítva az Obelisco.

Értelemmel felfoghatatlan, csak megérinti egy részed, ami valahol benned van...

A kavargó hangok, a Corrientes zsúfolt utcájának atmoszférája, a San Telmo-i természetes eklektika, az utcai árusok és zenészek, a kígyózó sorok és az emberek kiszámíthatatlan andalgása.

Felülni egy buszra, ami teljesen máshova visz. Amivel újra elkésel. Elkésel? Hah.

A város ritmusa ez. A tangó.

Különösnek tűnhet, de fontosnak éreztük, hogy a ma, Húsvét hétfőn eltávozott Ferenc pápáról, Jorge Mario Bergoglióról megemlékezzünk.

Talán van, aki tudja, hogy a jezsuita rendbe való belépéséig – 22 évesen tett így, 1958-ban – nemcsak kedvelője, hanem gyakorlója is volt az argentin tangónak. Sosem titkolta, ahogy azt sem, hogy a ritmikus tangókat szerette, imádta a milongát, és a méltán híres Juan D’Arienzo és orkesztrája volt az egyik nagy kedvence.

(Itt ő maga mondja ezt: https://youtu.be/9AXdJHd1IeE)

Mindez kedves és különleges, mégis amiért nekünk – az argentin tangót életstílus szerűen élőknek – igazán fontos, hogy világszerte hallható volt tőle, magától a pápától, hogy a tangó, és így a tánc is: valódi érték. Hogy több, mint szórakozás, és több, mint bármiféle vágyak megtestesülése a mozgásban. A tangó – ha hagyjuk – kapcsolat, tükör, út.

„A tangó lehet drámai, de sohasem pesszimista, mert miközben gyötrelmet és szenvedélyt tükröz, egyszerre idéz nosztalgiát és reményt. Gerinc, erő, jellem – egy érzelmes, zsigeri párbeszéd, amely messziről, ősi gyökerekből fakad, és éppúgy magában foglalja a vezetést, mint a vezetettséget, a gyöngédséget és a felelősséget a másik iránt. Megírták: „Múltat ad azoknak, akiknek nincs, és jövőt azoknak, akik nem remélnek.” Egy jó tangó még a csendet is táncra tudja perdíteni.”

(Ferenc pápa, Remény: Az önéletrajz (2025), 8. fejezet)

Az, akit akár csak egyszer is megérintett a tangó belső megtapasztalása – túl a lépéseken –, tudja, hogy egy végtelen belső dialógus veszi kezdetét. Egy olyan folyamat, ami belső világunkban és a külvilág felé mutatott képünkben is lassan, de biztosan az önazonosság felé terel. Már-már vallásos, transzcendens élmény: kapcsolódás az istenihez, önmagunkhoz és egymáshoz.

És ahogy Ferenc pápa is tette, úgy hisszük mi is, hogy az alázat és a szolgálat nem gyengeség, hanem tartás. Ahogyan ő az emberekhez fordult – figyelmesen, nyitottan, jelenléttel –, úgy kapcsolódunk mi is egymáshoz a táncban. Itt sincs dominancia, csak egymásra hangolódás és támogatás.

Egyszerűsége és hitelessége tette őt igazán különlegessé. Ahogyan kerülte a külsőségeket, úgy válik a tangó is igazán őszintévé, amikor már nem a díszítések, hanem a jelenlét és a belső tartalom vezet.

Ő olyan vezető volt, aki híd tudott lenni emberek, kultúrák, hitrendszerek között. És ez a híd a tangóban is él – a testek mozdulatain túl a lelkek szavak nélküli dialógusában, ahol mindenki otthonra találhat.

Hálásak vagyunk Ferenc pápának, hogy egész életével képviselte azokat az értékeket, amelyeket mi is nap mint nap megélünk és tanítunk a táncban: az egymás iránti felelősséget, a kommunikáció erejét, a belső tartást és a kapcsolódás tisztaságát.

Köszönjük, hogy ezeket hirdette – nemcsak szavaival, de csendjével is.

Nyugodjék békében, Ferenc pápa!